15. fejezet- Vissza az időben

Sziasztok!! Végre hétvége! El sem hiszem, ez a hét olyan lassan telt el..nektek nem? Már napok óta dolgozom ezen a részen, melynek létrejöttéhez hatalmas köszönet Cserf Dóri kommentjének, melytől ihletet kaptam :)) Jaj igen és persze hála az új dizájnért Shadownak..egyszerűen imádom ♥ De nem is beszélek tovább, jó olvasást és várom a komikat :)

Puszi: Liza :)♥

A ma reggel történtek még csak most kezdtek eljutni a tudatomig. Hisz én egy vámpírral voltam összezárva, vele aludtam és ami a legrosszabb, még át is hívtam magamhoz. Hogy lehettem ennyire meggondolatlan? Bárcsak tudnám, hogy nem jön el! Pedig tudom, hogy ez nem igaz. Itt lesz, mert ismerem. Csak órák, rosszabb esetben percek kérdése, hogy újra lássam. Mit tettél Zoe? Mit tettél? Bntott téged, ha..ha nem állítják le, akkor valószínűleg most nem itt ülsz! Elmélkedésemből a csengő éles hangja zökkentett ki. Meghallottam az ismerős hangot és azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Ilyen gyorsan nem érhetett ide, csak negyed órája vagyok itthon, ennyire gyors nem lehet. ''A szobájában van'' szűrődött be hozzám anyu hangja. Lépések közeledtek és kinyílt az ajtóm. Gyorsan elmentem a szobám tulsó végébe leültem a fotelba és ijedten néztem az előttem álló ,,emberre''.
-Most félsz tőlem? - kérdezte halkan.
Nem szóltam semmi csak bólintottam egyet, közben a szőnyeget fürkésztem. Nem akartam ránézni, mert abból semmi jó nem sült volna ki.
-Nem kell. Ártalmatlan vagyok. Tudom, hogy nem ez jött le belőle, de igazat mondok.- hangjában egyszerre véltem felfedezni kétségbeesést és elkeseredettséget- mit akarsz tudni?- elindult felém.
-Először is- maradj ott, ahol vagy- jelentettem ki- másodszor mindent kezdve az elejétől.
Ennyire határozott, mint most talán még soha életemben nem voltam, láttam rajta, hogy ezt Ő is észrevette.
-Hát rendben- visszalépett két lépést- 1852-ben születtem Doncaster-ben. Szüleim a vagyonosabb rétegbe tartoztak ezért mondhatjuk, hogy soha semmiben nem szenvedtem hiányt. Volt egy öcsém is, akivel mindig is jó volt a kapcsolatunk, de ezzel nem is nagyon untatlak- mosolygott, biztos jó érzés volt számára vissza gondolni a régi időkre- nagyon vallásos neveltetésben volt részem, ami gy visszagondolva felesleges volt- újra elnevette magát- térjünk rá a lényegre, nem akarlak a részletekkel untatni. Egyik nyári este elmentem a barátaimmal az egyik hogy is mondjam ''bárba" hívd ahogy szeretnéd- vont vállat- elég későn köszöntünk el egymástól, és a kocsis is otthagyott már engem. Talán fél órányira lakhattunk onnan, nem is nagyon bántam, hogy sétálnom kellett, mert kellemes volt az idő. A legrövidebb úton mentem, talán ez is okozta számomra a
balszerencsét. Talán a legsötétebb résznél járhattam, mikor éreztem egy szokatlanul hideg fuvallatot. Nem nagyon foglalkoztam vele, hisz ki gondolna rögtön természetfelettire. Aztán hirtelen két kéz ragadott meg hátulról és a falnak lökött. Nem szólt semmit. Hirtelen megitatott a vérével és egy jól irányzott mozdulattal kitörte a nyakam- mesélés közben a hideg futkosott a hátamon- reggel otthon ébredtem, és azóta, azóta vagyok ilyen.
-Én, én sajnálom, ami történt, de attól még engem nem kellett volna bántanod- mióta itt volt most először néztem a szemébe- fájt, remélem, hogy ezzel tisztában vagy! ÉS ebből valahogyan nem lehet kigyógyulni, vagy valami?
-Zoe! Ez nem betegség, több száz éve ez az életem. Nincs rá orvosság, se semmi!- kissé felemelte a hangját, amitől a félelem újra előjött bennem.
-Sajnálom, hogy megkérdeztem.- vontam vállat- szóval ilyennel, hogy napfény vagy foghagyma hogy állsz?
-Hát, az Alkonyatos kimegyek a napra és csillogok, mint egy gyémántgyűrű nem igaz, sőt, hatalmas baromság.  Vámpírnaplókban már van egy picike igazság, mivel tényleg csak ennek a gyűrűnek a segítségével tudok fényes nappal is az utcán járkálni-magyarázta- a foghagyma pedig, erről csak annyit, hogy túl sok filmet nézel- nevetett, ellentétben velem, én komolyan ültem a fotelban.
-Van valamilyen különleges képességetek? Tudod, mint a jövőbelátás, gondolatolvasás- kíváncsiskodtam.
-Megtudjuk igézni az embereket. Ha belenézel a szemünkbe, akkor rá tudjuk venni az egyszerű halandókat, hogy azt tegyék, amit mi mondunk- magyarázás közben egy másodpercre sem néztem rá.
-Használtad rajtam valaha is?- suttogtam, de nem jött válasz, amit egy erős igennek vetem, visszaemlékezni úgysem fogok tudni rá, szóval nem is feszegetem tovább- a rosszullétem?
-Az nem miattam volt esküszöm! Nem tudom ki tette, de én ilyet sosem tennék veled- tudtam, hogy igazat mond, éreztem azon, ahogy mondta- megtalálom azt, aki bántott megígérem.
-Ne fáradj miattam, már jól vagyok.-persze ez nem volt igaz, fájt a fejem és nem voltam éppen jó erőben, de neki ezt nem kell tudni-  még egy utolsó kérdés. Mivel lehet titeket elpusztítani?
-Karó a szívbe az teljesen biztos, meg persze a tűz- válaszolta komolyan- miért akarod ezt tudni, csak nem akarsz kinyírni?
-Nem hiszem- vontam vállat- köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem. Szerintem kitalálsz magadtól is.
-Akkor nem bocsájtasz meg?- hangjában csalódottságot féltem felfedezni.
-Ez nem ilyen egyszerű- a hangom megremegett miközben ezt mondtam, legszívesebben odarohantam volna hozzá és el sem engedtem volna, de nem lehet- kérlek menj el!
-Rendben, legyen ahogy akarod.
Még pár másodpercig ott állt az ajtómban, majd hátat fordított és elment. Egy ideig csak néztem azt a pontot, ahol tartózkodott, majd a könnyek szép lassan elhomályosították a látásom és zokogva gömbölyödtem össze a fotelben. Miért nem tudok kifogni egy normális pasit? Miért kell mindig nekem szenvednem? Miért? Miért? Miért? Mit fogok tenni most? Visszamegyek hozzá? Vagy örökre elfelejtem?
Egész nap ezek a kérdések kavarogtak a fejemben.