19.fejezet- Félelem árnyékában

Bonjour emberkék! Ahogy látjátok új résszel jelentkezem:) Nagyon sajnálom a kését, de mostanában semmi sem akar összejönni, de azért így vasárnap ebéd utánra sikerült befejeznem:/

Először is szeretném megköszönni az előző résznél a komikat, imádlak titeket♥ Másodszor pedig mostantól visszaállok a Zoe szemszögű részekre!Hát ennyi lenne. Jó olvasást és várom a komikat. 

Puszi: Liza♥:))

Fájdalom és  szenvedés. Ezzel a két szóval tudnám leírni a Lena-val töltött órákat. A szavak amiket hozzám vágott a lelkemet, cselekedetei azonban a testemet tették tönkre.  A félelem, amit eleinte éreztem elpárolgott. Helyette az életben maradás utáni sóvárgás töltötte be a gondolataimat. Emlék képek százai cikáztak össze-vissza az elmémben. Hol a családom vagy barátaim arca jelent meg előttem, hol Aaron, vagy Louis. Vajon hiányozni fogok nekik? És ha igen akkor mennyire? Zavaros gondolat menetemből az ajtó hangos csapódása rántott ki. Nem láttam, hogy ki az, de éreztem, hogy most valami jó fog bekövetkezni. Hisz jelenlegi helyzetemnél rosszabb már nem lehet. A ruhám gyűrött és a koszos a hajam szintúgy. Az érzékszerveim már eléggé elgyengültek, szinte nem is hallottam, hogy ki, vagy kik beszélgetnek. Aztán felismertem a hangot. Louis hangját, miközben meglepetten kiáltott fogva tartómra. Majd hirtelen két kéz ragadott meg és rántott talpra. A lábaim már nem tartottak meg, ezért abban a pillanatban össze is estem volna, ha az valaki nem tartott volna erősen. ,,Engedd Őt el!'' kiabálta egy férfi hang, talán, talán Harry. Ő is itt van?  Miért kellett őt is bajba sodorni? 

Nem telt egy talán egy másodperc sem, és megéreztem azt a bizonyos égető fájdalmat a nyakamnál amit már kezdetett számomra megszokottá válni, majd támadóm elengedett és a földre zuhantam.Számomra már biztos volt a vég, túl sok vért vesztettem, és a sérüléseim sem a legszebbek. Sírni akartam, kiáltani, de nem tudtam. Csak feküdtem ott és vártam arra, hogy ennek az egésznek végre vége legyen.  ,,Gyerünk! Vigyétek már ki innen!!'' ordibálta valaki, de szép lassan minden kezdett összemosódott. Két erős kar fonódott a derekam köre és szép lassan felemelt majd elkezdett futni velem. Még homályosan láttam, hogy Lena nekiront Louis-nak, de aztán szép lassan mindenre sötétség borult. 

Valahol az élet és halál közt lebeghettem, nem tudom pontosan. Néha hallottam szó foszlányokat, vagy rémült sikolyokat, melyek egy lánytól származtak,de nem tudom, hogy kitől.Felzúgott egy motor, majd még egy, ajtó csapkodások zaja töltötte be gondolataimat.  Végül megéreztem valaminek az ízét, olyan ismerős volt, mintha már kóstoltam volna valahol, csak nem tudtam beazonosítani.. Ez az ital szép lassan terjedt szét a testemben. A kínzó fájdalom szép lassan enyhülni kezdett, de nem múlt el nagyon sokáig.Ezek után a maradék kapcsolatom is megszűnt a külvilággal. A hangok megszűntek, helyüket hatalmas, békés csend vette át. Kellemes érzésnek bizonyult.. Olyan volt, mintha egy réten feküdnék, ahol a fűszálak csiklandozzák a kezemet és lábamat, boldognak éreztem magam. Talán ez lenne a túlvilág, amiről már olyan sok mindent hallottam? Ahonnan még senki sem tért vissza? Ezzel számomra vége lenne mindennek? Zoe Holden már nincs többe? Vagy csak álmodom, és a szobámban fekszem a puha ágyikómban?

 Hirtelen a szívem a megszokottnál sokkal gyorsabban kezdett verni, a tüdőmből pedig kiszorult a levegő ami miatt köhögés szakadt fel a torkomból. Ebben a pillanatban ébredtem rá arra, hogy életben vagyok, mégsem haltam meg! Éreztem a takaró puhaságát a karomon, a napfényt, hallottam a madarak csicsergését csodálatos érzés volt. Szép lassan, egy picit félve kinyitottam a szememet. Az első dolog amit megláttam Louis megkönnyebbült arca volt. Mélyen a szemébe néztem, ő pedig aggódó tekintettel mért végig. Végigsimított az arcomon, olyan gyengéden, hogy szinte nem is éreztem. 

-Jól vagy? - kérdezte halkan.

Hirtelen a nyakamhoz kaptam, de a sebhelyek nem voltak ott. A kezeim és lábaim sem fájtak már, így hát bólintottam. Lehajolt és egy puszit nyomott a homlokomra. Átkaroltam a nyakát, ő pedig az ölébe húzott. Arcomat a nyakába fúrtam, éreztem, ahogy könnycseppjeim utat törnek maguknak és Louis felsőjén landolnak. 

-Annyira fájt, úgy féltem- szipogtam- megakart ölni. Azt mondta, hogy te az övé vagy, és hogy én útban vagyok. Elárulta, hogy miatta voltam rosszul. Emlékszel? Ki volt ő? Áruld el kérlek!- zokogtam.

Eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Láttam rajta, hogy nem akarj elmondani az igazságot. Hatalmas harc dúlhatott ez elméjében, nem tudta eldönti, hogy ,melyik lenne jobb. Az igazság, vagy a hazugság.
-Ő, tudod, ő- sóhajtott- a volt barátnőm. 100 éve találkoztunk New Yorkban és nagyon megszerettük egymást. Megtanított arra, hogy milyen jó is embernek leni, bár már nem voltam az. Mellette muszáj volt fékeznem az ösztöneimet és így szép lassan hozzászoktam ahhoz, hogy az álltai vér is ugyanolyan jó, mint az emberi. Boldogok voltunk és szerelmesek. Csak hát, mint minden normális ember ő is sokat betegeskedett. Egyszer nagyon elkapta a tüdőgyulladás, már az orvosok sem jósoltak neki semmi jót. Fájt őt úgy látnom. Nagyon szenvedett és fájdalmai is voltak. Csak vele akartam lenni az idők végezetéig, ezért átváltoztattam. Életem talán egyik legnagyobb hibájának bizonyult. Lena, teljesen megváltozott, már nem az a mosolygós és kedves lány volt, akibe beleszerettem, sokkal inkább egy érzelmek nélküli gyilkológépre hasonlított. ezért szakítottam vele.Tudom, hogy mellette kellett volna maradnom, és át kellett volna őt segítenem a nehézségeken, de nem ezt tettem, amit mára már nagyon bánok.  Akkor sem fogadta valami jól, és gondolom most bosszút akar állni. Annyira sajnálom, ha, ha nem hajszolom Harryt abba a hülye fogadásba, amit tudtam, hogy elveszít, akkor most nem történne veled ez! Minden az én hibám- tekintete ellágyult, szemei könnycseppektől csillogtak, még sosem láttam egy fiút sem sírni.
-Louis, figyelj! Túléltem. Fájt, de túléltem. Ne aggódj miattam kérlek- eltűrtem egy kósza tincset a fülem mögé.
-Ez még egyszer nem történhet meg. Megígérem, hogy megvédelek tőle- suttogta és egy aprócska puszit nyomott a számra.
-Ne ígérj olyat, amit nem biztos, hogy be is tudsz tartani- feleltem és visszamásztam az ágyra.
-Szerintem inkább pihenj le, és kérlek, mától viseld a nyakláncot amit tőlem kaptál. Megfog védeni- ezzel fogta magát felállt és kiment a szobából. Nem voltam fáradt, teljesen jól voltam, nem fájt semmim, még a fejem sem, de engedelmeskedtem neki.
Ledőltem az ágyra, magamra húztam a takarót és csak hagytam, hogy előtörjenek belőlem az érzelmek. Zokogásom töltötte be az egész szobát, majd valaki kopogott és Harry lépett be az ajtón.
-Zoe! Minden rendben?- ült le mellém.
Megráztam a fejem és csak még jobban a fejemre húztam a takarót.
-Hülye kérdés volt. Tudom- nevetett- esküszöm legközelebb hazakísérlek. Most haragszol rám?
-Nem, dehogyis! Nem a te hibád volt- szipogtam.
-Nagyon aggódtunk miattad! Még Julie-val is lefolytattam csak miattad egy hosszabb beszélgetést- mondta büszkén, én pedig elmosolyodtam, képtelen komolynak maradni.
-Ő is itt van?- kérdeztem, igaz, hogy csak homályosan emlékeztem dolgokra, de abban biztos voltam, hogy  a barátnőm hangját is hallottam.
-Hazament. Vagyis, inkább hazaküldtük. Pihenésre volt szüksége. Kicsit megviselték a mai nap történései és kisebb hiszti rohamot kapott, így hát beültettük Zayn autójába és most valószínűleg az igazak álmát alussza.- magyarázta- azt hittem, hogy strapabíróbb.
-Idefekszel mellém?- néztem rá ártatlanul. Ez már nálunk szokás volt, más lány nem hiszem, hogy megengedné a haverjának, hogy csak úgy vele aludjon, de  a mi barátságunk más. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. Talán ő az az ember, akivel mindent képes vagyok megvitatni, talán még Alexánál is jobban megbízom benne,tudom, hogy ő képtelen lenne elárulni, vagy becsapni.
-Persze, de akkor menj arrébb- nem mozdultam, ezért megfogott és arrébb lökött.Lehúzott rólam egy kis takarót és bebújt alá.
Átölelt és elkezdte dúdolgatni a kedvenc dalunkat, mellyel pár perc múlva sikeresen álomba is ringatott.