2.évad 1.rész-Minden a feje tetejére áll

Sziasztok:) Na hát akkor meghoztam a 2. évad 1. részét. Igazából úgy tervezem, hogy ebből az évadból többet megtudhattok Louis múltjáról, valamint fény derül néhány új titokra is. Remélem, hogy mindenki elégedett lesz vele és senki sem fogja megbánni, hogy IGEN-re szavazott.

Puszi:Liza:) ♥

2 héttel a temetés után:
-Haver szerintem már elég lesz- tornyosult felém Harry magas alakja.
Kezében egy újkorában kék rongyot tartott, amit mostanra vörösre festett áldozataim vére. Odébb löktem a mellettem elterülő lány félholt testét, majd felpillantottam a kis göndörre.
-Nem még nem- ráztam a fejem, majd a másik oldalamra pillantottam ahonnan egy fekete hajú lány vigyorgott vissza rám.
Nem viselt mást csak fehérneműt, abból is azt a fajtát ami nem takarja a legtöbbet. Odahajoltam hozzá és nyelven hegyét végigvezettem karcsú nyakán, majd amikor elérkeztem arra a pontra, ahol a legtöbb vér van, egy aprócska sebet ejtettem rajta. A kis pöttyből vékony patakocskában csorgott le a vér, amit elbűvölve néztem. Majd elkezdtem inni. Az ismeretlen lány teste szép lassan elernyedt a kezeim között. Éreztem ahogy szenved, ahogy az élet elhagyja a testét, de nem érdekelt. Egyszerűen képtelen voltam törődni vele.
 Jelenleg ez jelenti számomra a mindenséget. Ez az egy dolog van ami életben tarthat ebben a kegyetlen, érzelmek nélküli világban.
-Louis- érintette meg valaki a vállam. Ránéztem és valami furcsa érzés kerített hatalmába.A kisugárzásától egy percre nyugalom szállt a lelkemre, vagyis arra ami maradt belőle. Egy szőke hajú, megviselt arcú, kisírt szemű lány állt mögöttem.
-Julie- suttogtam- mit keresel itt?
-Beszélni szeretnék veled- felelte egyszerűen.
Alapból sápadt bőrét most még inkább elhalványította a fekete gyászruha amit barátnője elvesztése miatt viselt. Annyira törékenynek látszott. Féltem, hogy ott helyben elájul. Kék szemei fáradtan és ijedten néztek körül a szobában. Volt, hogy a hatalmas vértócsákat nézte, vagy a mellettem elterülő félholt lányokat. Amikor pillantását rám emelte sajnálat tükröződött a szemében.
 Tudtam, hogy miről akar beszélni. Már többször is végighallgattam ugyanazt az unalmas monológot. Senki sem tudott semmi újat mondani. Mind arról szólt, hogy ők bizony teljes mértékben megértik, hogy nekem most mennyire nehéz, meg persze a kérlelő szöveg arról, hogy kapcsoljam vissza. Azt hiszik, hogy tudják mit érzek, pedig nem. Elvesztettem azt a személyt, aki számomra a világot jelentette. Több száz év után találtam valakit aki viszont szeret és nem tart szörnyetegnek. Erre tessék. Egy őrült elvette tőlem. Most, hogy mindent kikapcsoltam tökéletes az életem. A törött szív és a sok szenvedés már csak egy emlék, a szeretet pedig csak mese.
-Kérlek- szakított ki gondolatmenetemből Julie fáradt, gyenge hangja.
-Foglalj helyet- sóhajtottam.
Körülnézett, hátha talál valami normális ülőalkalmatosságot, de inkább állva maradt.
-Mit képzelsz te magadról?- emelte fel a hangját- mi ez itt körülötted? Azt hiszed, hogy Zoe erre büszke lenne? Mert barátom akkor te nagyon más világban élsz. Neked ez így jó?- mutatott körbe a szobában- én nem így ismertelek meg téged. Hol van az a kedves, aranyos srác aki bármit megtenne azért akit szeret?- kérdezte mérgesen.
-Meghalt- feleltem csendesen, sokkal inkább magamnak, mint neki.
-Nem hiszek neked- csóválta csalódottan a fejét- Louis a barátod vagyok és csak jót akarok neked. Ezzel a fiúknak is ártasz. Szerinted meddig fogják tűrni ezt?
-Jót akarsz?- néztem rá dühösen- akkor kérlek menj el.
-Nekem is hiányzik- hangja elcsuklott a szó végén- ez mindenkinek egy nehéz időszak- egyre szaggatottabban és lassabban beszélt- de el kell őt engednünk bármennyire is nehéz. Az élet megy tovább!
Könnyei végleg utat törtek maguknak és sebes patakok formájában folytak végig az arcán, majd landoltak a kanapé háttámláján.
-Te is igazán tovább mehetnél- néztem mérgesen a szemébe- senki sem hívott ide, főleg nem azért, hogy kioktass, mint a többiek.
-Rendben Tomlinson elmegyek, de csakhogy tudd, nem most hallottál rólam utoljára- ezzel hátat fordított és szép lassan kisétált a bejárati ajtón.
Én pedig ottmaradtam egyedül a sötétségbe burkolózott szobában. Minden redőny le volt húzva, az ablakokat is becsuktam, hogy a Nap legkisebb sugara se tudjon behatolni. Így volt most a legjobb. A gyűrűmet letettem az asztalra és csak néztem. Emlékek ezrei leptek el a régi, még emberi életemből.

-Louis úrfi készen áll?- jött be az egyik fiatal cseléd a hálószobámba- a hintó itt fogja önt hagyni.
-Egy pillanat- feleltem- Marie kérlek ide adnád a zakómat- mutattam a kézileg kifaragott szék felé melyen a ruháin pihentek.
-Parancsoljon- segített felöltözni. Ahogy a puha anyag érintette a bőrömet beleborzongtam.
Ma van a tavasz első miséje. Amikor mind az újjászületést ünnepeljük. Azt, hogy hiába múlik el valami, mindig jön helyette valami új, valami sokkal szebb és jobb. Pont úgy, mint a cseresznyefán. Amikor még zsenge és fiatal szinte alig van termése, majd ahogy egyre nő és erősödik sokkal több és szebb gyümölcs lesz rajta.
-Maga is eljön?- fordultam a cselél felé.
-Természetesen- bólintott mosolyogva- kicsit később indulok, mint maguk. Tudja még el kell rakodnom reggeli után. Kér még valamit?- kérdezte kedvesen.
-Egy csókot- feleltem.
A lány ledermedt a válaszomtól. Hisz valószínűleg nem kérik ezt tőle minden nap. Közelebb léptem hozzá egyik kezemmel átöleltem a derekát a másikkal pedig belöktem magunk mögött az ajtót.
-Ezt nem- suttogta félénken- ha a szülei megtudják. Magának Ms. Wright-al kéne lennie, tudja a jegyese.
-Nem érdekel- állánál fogva egy ujjal felemeltem a fejét és megcsókoltam....

Az emlékkép itt véget is ért. Ó Marie. Ő volt az első lány aki iránt többet éreztem szimpla barátságnál. Vele ténylegesen törődtem és szerettem, ha mellettem van. Volt valami abban az ártatlan arcában, kedves mosolyában ami miatt furcsa késztetést éreztem arra, hogy bizony őt akarom. Hiába volt menyasszonyom simán elszöktem volna ezzel a szobalánnyal. Még túl fiatal és meggondolatlan voltam. Hisz mit is tudhat a világról egy még szinte semmit se látott 17 éves suhanc?
-Louis ezzel mi lesz?- jött be a szobába Niall.
-Tessék?- fordultam felé- bocs elvoltam gondolkozva.
Csak körbemutatott a szobán és már tudtam is, hogy mire gondol. Odamentem a lányokhoz, megitattam őket a véremmel ez a rész ezzel le is volt tudva. Gyorsan kimentem a felmosó cuccokért és kipucoltam az egész ebédlőt.Mikor végeztem újra felvettem a gyűrűmet, felkaptam egy kabátot és elindultam utamra, hogy valami jó buli után nézzek...

Legyen vagy ne?

Sziasztok:) Most jöttem rá, hogy nagyon hiányzik ez a történet túlságosan is a szívemhez nőtt. Azon gondolkozom, hogy legyen 2. évad, vagy ne? Szerintetek? Oldalt lehet szavazni:) Várom a véleményeteket:)

Puszi: Liza ♥ :)

Ez itt a reklám helye

Sziasztok! :)Szóóóóval! Azt hiszitek, hogy mivel befejeztem ezt a blogot eltűnök a blogger világából? Na akkor hatalmasat tévedtek!:D Ugyanis most egy ,,dizájn" bloggal támadok/támadunk! Ha érdekel, hogy mi ketten Amyvel miket szerencsétlenkedünk össze, akkor kukkantsatok be Better than words :))

Csóók és puszi: Lizaaaa :) ♥

Prológus

Helló everyone:)! Na hát akkor elérkezett ez a pillanat is. Elvileg most kéne jönnie a nagyon érzelmes 20 oldalas köszönetnyilvánításnak, de nem, ez nem az a mese! Csak pár szóban szeretném megköszönni mindazoknak akik mindvégig olvasták a blogomat, kommentálták az új részeket kifejezték tetszésüket, vagy nemtetszésüket:) Most így a vége felé volt pár hónap kimaradás a suli miatt, de sokan még akkor sem pártoltatok el:) Hát akkor ennyi lenne Louis és Zoe története hivatalosan is véget ér:)

Blog nyitása: 2013. január 13.- vasárnap

Blog zárása: 2014. február 23.- vasárnap 11:12

Összes oldalmegjelenítés: 18 690

Rendszeres olvasók: 23 :) 

Legyetek jók:) Sok puszi: Liza ♥ :)

U.i.: ezt a dalt ajánlom hozzá: Forever Young

Louis szemszöge:

A temetés maga volt a földi a pokol. Ahogy a zárt koporsót beleengedték a földbe és tudtam, hogy onnan soha többé nem tér vissza. A vörös rózsa amit a kezemben tartottam szinte égette a tenyeremet.Sírtam, az egészet végig sírtam. Szégyen nem szégyen így történt. Legszívesebben ott abban a pillanatban leállítottam volna az egész ceremóniát és utána vetettem volna magam, de csendben tűrtem, ahogy a többiek is. A temető békéjét egy hatalmas tömeg szipogása zavarta meg. Mindenki szerette Zoet, nem volt olyan ember, aki azt mondta volna rá, hogy ő bizony rossz volt. A családja és Julie már az ájulás szélén álltak. Mr. és Mrs. Holden elvesztették a lányukat. Alexa kezében a kis Sebastiannal nézte végig ahogy testvérét elnyeli a sötét gödör. Még Aaron is eljött, hogy tiszteletét tegye az előtt a lány előtt, akinek annyi kínt és szenvedést okozott. Itt vannak az osztálytársai, ismerősei, rokonai.Mindenki úgy tudja, hogy autóbaleset volt, de ez nem igaz.Én vagyok az oka mindennek. Ha hagyom, hogy Lena engem szúrjon le, vagy gyorsabb vagyok és ellököm onnan Zoe-t, akkor most nem itt állunk. Lehet, hogy még mindig együtt vagyunk

Annyiszor elképzeltem azt, hogy leveszem a gyűrűm és nekem is végem van, de legyőztem az erős késztetést, hisz Zoe is azt akarná, hogy erős legyek. A fiúk végig mellettem álltak, de tudom, hogy ez nem lesz mindig így. Ők majd megöregszenek és elhagynak. Nem lesznek itt örökre.
-Jól vagy?- súgta oda Harry a szertartás végén. Hangja most még rekedtebb volt a sok sírástól.
Megráztam a fejem és leültem egy padra. Arcomat a kezembe temettem,gondolatok százai száguldottak végén az elmémben, de csak egy tűnt jónak. Ki kell kapcsolnom az érzéseimet. Nem akarok szenvedni ez lesz a legegyszerűbb.
-Fiú köszönöm, hogy vagytok nekem- néztem fel rájuk- kérlek ne haragudjatok rám az miatt, amit most tenni fogok.
Meglepetten néztek rám, egyikőjüknek sem esett le, hogy mit akarok. Biztos azt hitték, hogy megőrültem vagy valami.
-Haver ez csak természetes- ült le mellém Niall és átkarolta a vállam- erre valók a barátok.
-Igaza van, mi mindig itt leszünk egymásnak- csatlakozott Zayn is.
-A barátságunk örökké fog tartani- kacsintott Harry.
Elkezdtem dúdolni Zoe egyik kedvenc dalát a Forever Young-ot. A többiek is csatlakoztak hozzám. Mi így búcsúztunk el tőle. Nem szavakkal, vagy fölös tettekkel, csak egy kis énekkel, amiről mind tudtuk, hogy mennyit jelentett neki.
-Köszönöm- suttogtam.- szeretlek titeket- és akkor megtettem. Kikapcsoltam.

27. fejezet- A vég

Sziasztok! Hát akkor meghoztam az utolsó részt, de még egy mindent lezáró prológusra számíthattok:) Szeretném megköszönni a komikat és a feliratkozókat és bocsánatot szeretnék kérni a részhiány miatt. Remélem, hogy néhány embernek boldog perceket tudtam okozni amikor a soraimat olvasta:)

Sok puszi: Liza

Autónk egy füves terület szélén állt meg. Ha jól vettem ki a körvonalakból egy erdő szélén voltunk valahol messze a város zajától. Járművünk még szinte meg sem állt mikor Louis  kipattant az autóból kezében egy eléggé éles karóval. Harry és Liam is követték a példáját. Erős aggodalom és félelem lett úrrá rajtam. Mibe kevertem őket?

-Te maradj itt- fordult vissza gyorsan fürtöske.

-Na azt felejtsétek el-kirúgtam az ajtót és már futottam is utánuk. Hiába ellenkeztek, még ha a kocsiba láncoltak volna is velük tartok.
Pár perccel később a többiek is odaértek erős harci öltözetben. Hirtelen  hűvös fuvallat csapta meg az arcomat. Majd egy női nevetés ütötte meg a fülemet. Ezt a hangot mintha már hallottam volna valahol.
-Csak nem a kis Zoe- lépett elő egy lány a fák közül- hogy vagy?
-Lena- mordult egyet Louis-add vissza az emlékeit most azonnal!- parancsolt rá.
-Mert ha nem?-hangjában erős undort véltem felfedezni. Az egyik pillanatban még ott állt a  rét legvégében a másikban pedig előttem termett.
Ijedten bámultam rá, még levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen megfogta a nyakam és úgy odébb hajított mint egy játékbabát. Legalább öt méterrel odébb értem földet, pár percig csak feküdtem a hideg füvön és szinte semmit se éreztem, de mikor megpróbáltam felülni éles fájdalom hasított a karomba. Valószínűleg néhány csontom ebben a pillanatban eltört. Viszont ez izgatott most a legkevésbé azok az emberek akik az elmúlt időszakban mellettem álltak most veszélyben vannak. Minden erőmet összeszedve felálltam és odabotorkáltam Louis mellé. Szorosan magamhoz öleltem ügyet sem vetve a fájdalomra majd felnéztem szomorú kék szemeibe.  Felágaskodtam egy picit és megcsókoltam. Igen megcsókoltam. Hogy miért? Azt magam sem tudom egyszerűen erős késztetést éreztem arra, hogy ajkait az ajkaimon tudjam. Nem tartott tovább talán fél percnél, de valamire mégis elég volt. Pillangók ezrei reppentek fel a gyomromban és bevillant egy kép. Én és Ő a kanapénkon a szülinapomon. Csak egy bevillanás volt semmi több és mégis annyit jelentett, mint még eddig semmi sem.
-Louis- suttogtam.
-Jaj de szép volt ez a jelenet- tapsolt nagyokat Lena- csak egy kicsit lett hányingerem- mosolygott gúnyosan.
-Kérlek- kezdte Harry- annyira szeretik egymást ne tedd ezt velük.
-Istenem igazad van- kapott a szívéhez- kár, hogy engem nem érdekel.
Ezzel megindult kitépte Niall kezéből a karót és egyenes Louis felé indult meg.
-Ha az enyém nem lehetsz másé se legyél- kiáltotta és lesújtott volna, de én megakadályoztam.
Nem tudom, hogyan voltam erre képes de Louis előtt termettem és a testemmel védtem meg őt. Ahogy a kemény fa a testembe hatolt éles fájdalom áradt szét minden végtagomban, de a fájdalom nem tartott sokáig. Pontos helyre talált így csak egy másodpercig ha szenvedtem, majd minden elsötétült és összeestem.

Louis szemszöge:
-Zoe!- kiáltottam.

Egyenesen a kezembe esett. Lefektettem a földre, egy gyors mozdulattal kihúztam a szívéből a karót majd a saját véremmel próbáltam őt meggyógyítani. Tisztában vagyok vele, hogy rendes életet már nem élhet, de jó vámpír lehet még belőle. 

-Zoe! Zoe! Zoe!- kiabáltam az eszméletlen testének, de a szavak alig akarták elhagyni a számat, látásom a könnyektől erősen homályos volt.
-Louis hagyd őt- Harry a vállamra tette a kezét. Felnéztem rá és láttam, hogy alig áll a lábán. Lefehéredett és az ijedségtől, meglepettségtől reszketett, mint a nyárfalevél. Körbenéztem a többi négy fiún. Mind sírtak, mert ebben a pillanatban nem csak egy barátot vesztettünk el, hanem egy családtagot.
-Nem halhatott meg- kiabáltam- lehetetlen! Lena! Hol vagy?!
-Elment- suttogta Liam.
-De megcsókolt. Láttad? Láttátok? Nem, nem hiszem el. Az nem lehetett az utolsó csókunk egyszerűen képtelenség.- értetlenül ráztam a fejem- ébredj fel kérlek- nyomtam egy puszit Zoe arcára hátha segít, de nem. Elvesztettem őt örökre.

Külső megfigyelő:
Az elkövetkező percekben, órákban öt elkeseredett fiú szipogása töltötte be a tisztás csendjét. Mind elvesztettek egy fontos személyt, aki soha többé nem tér vissza. Louis a lány kezét szorongatta beszélt hozzá, hátha hirtelen felébred és újra boldogok lehetnek. Zoe azonban már fentről figyelte a srácokat. Szomorú mosoly ült az arcán, mert az elmúlt pillanatokban visszakapta az emlékeit. Melegséggel töltötte el, mikor visszagondolt az első együtt töltött éjszakára Louisal, vagy arra a sok kis kalandra Harryvel. Három év történései tértek vissza az emlékezetébe. Odaakart menni hozzájuk, elakarta mondani, hogy jól van, nincs semmi baja, de egy láthatatlan pajzs visszatartotta. Pedig Ő most nagyonis boldog volt. Nem érzett fájdalmat, lelkében béke honolt, ajkán pedig még ott égtek élete utolsó csókjának nyomai. Hirtelen erős fény vakította őt el. Tudta, hogy át kell kelnie, pedig még annyira maradt volna. Vigyázni akar a szeretteire, hogy legalább így velük legyen. Odafordult a hatalmas fényesség felé és megrázta a fejét jelezve, hogy marad. De egy láthatatlan erő befelé kezdte húzni. Hiába ellenkezett, csapkodott nem ment vele semmire. Ő már nem szerves része ennek a világnak,még szellemként sem.Pedig sok elkóborolt lelket látott ott azon a helyen. Ő miért nem lehet egy közülük? Hisz még annyi befejezetlen ügye maradt. Szemeiből könnycseppek szabadultak ki, melyek a földre érve esőcseppeké változtak. Louis tudta, hogy ez minek a jele, hogy már nem kaphatja vissza élete értelmét. Ott abban a pillanatban meghasadt a szíve. Soha nem hitte volna, hogy ennek a szerelemnek egyszer ilyen tragikus módon vége szakad.

...Vége...

Játék

Sziasztok!Arról lenne szó,hogy a társammal gondolkoztunk és arra jutottunk,hogy jó lenne egy ilyen kérdezz-felelek videó.A kérdéseiteket várjuk komiban,chaten vagy az alábbi e-mail címen(ineedahero1d@gmail.com).Arról kérdeztek amiről csak akartok,nincs adott téma.Puszi:Liza♥

26. fejezet- Lesz ez jobb is

Sziasztok! Igen visszatértem egy rövidke fejezet erejéig:) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog!

Puszi:Liza

Másnap reggel már a repülőn ültünk és hazafelé tartottunk. Harry és Louis idegesen beszélgettek valamiről, amiből egy árva szót sem értettem. Folyton egy nyaklánc került szóba és egymást hibáztatták azért, mert nem emlékszem rájuk. Ez olyan furcsa. Ha tényleg úgy van, ahogy azt ők mondják hatalmas szerepet játszhattak az életemben így gát lehetetlen, hogy csak úgy elfelejtsem őket.
Elővettem a telefonom. Egy halom közös képünk volt, de még rajtuk kívül 3 idegen srác is fel-fel villant néhány fotón. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, de hősiesen visszafojtottam kitörni készülő könnyeimet. Előszedtem a fülhallgatómat és átböngésztem a listámat. One direction, One diection, One direction....kik ezek? Odafordítottam Harry felé a telefont és megkérdeztem, hogy ismeri-e őket. Vett egy mély lélegzetet és csak megrázta a fejét.
-Csak hallgasd meg őket- fogta meg a kezem Louis-vagy tudod mit, mi is énekelhetünk neked- böködte oldalba haverját.
És akkor rázendítettek egy dallamra, mely megremegtette testem és lelkem. A szavak őszintesége melyek elhagyták ajkaikat miközben angyali hangjuk betöltötte az egész repülőgépet egyszerűen gyönyörű volt.
-Moments in time....- énekelték el az utolsó sort.
Ez a dal annyira más volt. Tudom, hogy valami, valahol nem is olyan mélyen összetört bennem, de egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mi az. A fiúk arcáról szomorúság tükröződött le, melynek valószínűleg n vagyok az okozója.
-Ööö, köszönöm- mosolyogtam rájuk- akkor izé, én nem is zavarok tovább, csak ezt akartam tudni.
Befordultam az ablak felé és csak engedtem a zenémet a fülhallgatóból. Fejemet a kemény, hideg ablaknak nyomtam, ezzel enyhítve a migrénemet. Esküszöm, ez az egész olyan, mintha egy latin szappanoperában lennék. Elfelejtettem az állítólagos életem szerelmét, valamint a legjobb barátomat, ezen kívül az elmúlt pár évből sok minden nem egészen tiszta.
 És akkor jött a One Direction. Megismertem a két hangot. Lassan ránéztem először Harry-re majd Louis-ra.
-Ti? Ti? Ők? Ti vagytok ők?- mutogattam erősen a telefonomra- de ti híresek vagytok!
Csak vállat vontak és mintha mi sem történt volna hátradőltek az ülésükben. Ezt nem hiszem el! Most vagy ennyire hasonlít a hangjuk, vagy ők tényleg hatalmas tinisztárok. Nem az nem lehet. Inkább lehunytam a szemeimet és kiűztem a fejemből minden káros gondolatot.
Pár óra múlva már otthon ültem az ágyam szélén és a kis Sebastiannal a karjaimban. Épp egy altatódalt énekeltem mikor anyu rám nyitotta az ajtót.
-Minden rendben? Feldúltnak látszol- suttogta és közben leült mellém.
Bólintottam egyet és közben óvatosan letettem a békésen szunyókáló unokaöcsémet az ágyra.
-Harry és Louis miért nem jöttek be?- kérdezősködött tovább.
-Nem tudom, biztos siettek- vontam vállat.
-Csak nem szakítottatok?- fogta meg a kezem aggódva-nekem bármit elmondhatsz.
-Anyu, nincs semmi gond. Csak egy kicsit veszekedtünk ennyi az egész, nem nagy ügy- hazudtam, hisz mit gondolna rólam ha azt mondanám, hogy elfelejtettem a legjobb barátom és ,,életem szerelmét''?
-Értem. Akkor hát beszéljétek meg és ennyi- mosolygott rám.
Még ha ilyen egyszerű is lenne. Egy egyszerű kis vita nem viselne meg ennyire, de most fogalmam sincs, hogy mit tegyek

***

Ahogy teltek a napok, hetek úgy töltöttem egyre több időt 5 fiú társaságában. Az emlékeim nem tértek vissza, hiába próbálkoztunk bármivel is. Naponta többször is visszanéztük a képeket, zenéket hallgattunk, történeteket meséltek, de semmi egyszerűen ott ahol sötétség volt sötétség is maradt. Anyu aggodalma azzal kapcsolatban, hogy szakítottam Louis-al csökkent miután látta, hogy igenis jól elvagyunk, de csak mint két jó barát.Persze a szüleim ezt nem így tudják.
Egyik nap szokás szerint a fiúk lakásán voltunk, mikor Louis rontott be a nappaliba felettébb idegesen.
-Hírek Lenaról!- kiabálta, majd gyors sebességgel felrohant a lépcsőn és nekem dobta a kabátom- mindenki öltözni! MOST!
Mindenki felállt és lázasan készülődni kezdett.
-Visszaszerzem az emlékeid- suttogta Louis a fülembe majd egy puszit nyomott az arcomra- Harry a karókat!
Negyed óra múlva már az autóban ültünk és egy kis külvárosi bár felé hajtottunk. A szívem a torkomban dobogott. Mi lesz most?