Sziasztok! Hát akkor meghoztam az utolsó részt, de még egy mindent lezáró prológusra számíthattok:) Szeretném megköszönni a komikat és a feliratkozókat és bocsánatot szeretnék kérni a részhiány miatt. Remélem, hogy néhány embernek boldog perceket tudtam okozni amikor a soraimat olvasta:)
Sok puszi: Liza
Autónk egy füves terület szélén állt meg. Ha jól vettem ki a körvonalakból egy erdő szélén voltunk valahol messze a város zajától. Járművünk még szinte meg sem állt mikor Louis kipattant az autóból kezében egy eléggé éles karóval. Harry és Liam is követték a példáját. Erős aggodalom és félelem lett úrrá rajtam. Mibe kevertem őket?
-Te maradj itt- fordult vissza gyorsan fürtöske.Pár perccel később a többiek is odaértek erős harci öltözetben. Hirtelen hűvös fuvallat csapta meg az arcomat. Majd egy női nevetés ütötte meg a fülemet. Ezt a hangot mintha már hallottam volna valahol.
-Csak nem a kis Zoe- lépett elő egy lány a fák közül- hogy vagy?
-Lena- mordult egyet Louis-add vissza az emlékeit most azonnal!- parancsolt rá.
-Mert ha nem?-hangjában erős undort véltem felfedezni. Az egyik pillanatban még ott állt a rét legvégében a másikban pedig előttem termett.
Ijedten bámultam rá, még levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen megfogta a nyakam és úgy odébb hajított mint egy játékbabát. Legalább öt méterrel odébb értem földet, pár percig csak feküdtem a hideg füvön és szinte semmit se éreztem, de mikor megpróbáltam felülni éles fájdalom hasított a karomba. Valószínűleg néhány csontom ebben a pillanatban eltört. Viszont ez izgatott most a legkevésbé azok az emberek akik az elmúlt időszakban mellettem álltak most veszélyben vannak. Minden erőmet összeszedve felálltam és odabotorkáltam Louis mellé. Szorosan magamhoz öleltem ügyet sem vetve a fájdalomra majd felnéztem szomorú kék szemeibe. Felágaskodtam egy picit és megcsókoltam. Igen megcsókoltam. Hogy miért? Azt magam sem tudom egyszerűen erős késztetést éreztem arra, hogy ajkait az ajkaimon tudjam. Nem tartott tovább talán fél percnél, de valamire mégis elég volt. Pillangók ezrei reppentek fel a gyomromban és bevillant egy kép. Én és Ő a kanapénkon a szülinapomon. Csak egy bevillanás volt semmi több és mégis annyit jelentett, mint még eddig semmi sem.
-Louis- suttogtam.
-Jaj de szép volt ez a jelenet- tapsolt nagyokat Lena- csak egy kicsit lett hányingerem- mosolygott gúnyosan.
-Kérlek- kezdte Harry- annyira szeretik egymást ne tedd ezt velük.
-Istenem igazad van- kapott a szívéhez- kár, hogy engem nem érdekel.
Ezzel megindult kitépte Niall kezéből a karót és egyenes Louis felé indult meg.
-Ha az enyém nem lehetsz másé se legyél- kiáltotta és lesújtott volna, de én megakadályoztam.
Nem tudom, hogyan voltam erre képes de Louis előtt termettem és a testemmel védtem meg őt. Ahogy a kemény fa a testembe hatolt éles fájdalom áradt szét minden végtagomban, de a fájdalom nem tartott sokáig. Pontos helyre talált így csak egy másodpercig ha szenvedtem, majd minden elsötétült és összeestem.
Louis szemszöge:
-Zoe!- kiáltottam.
Egyenesen a kezembe esett. Lefektettem a földre, egy gyors mozdulattal kihúztam a szívéből a karót majd a saját véremmel próbáltam őt meggyógyítani. Tisztában vagyok vele, hogy rendes életet már nem élhet, de jó vámpír lehet még belőle.
-Zoe! Zoe! Zoe!- kiabáltam az eszméletlen testének, de a szavak alig akarták elhagyni a számat, látásom a könnyektől erősen homályos volt.
-Louis hagyd őt- Harry a vállamra tette a kezét. Felnéztem rá és láttam, hogy alig áll a lábán. Lefehéredett és az ijedségtől, meglepettségtől reszketett, mint a nyárfalevél. Körbenéztem a többi négy fiún. Mind sírtak, mert ebben a pillanatban nem csak egy barátot vesztettünk el, hanem egy családtagot.
-Nem halhatott meg- kiabáltam- lehetetlen! Lena! Hol vagy?!
-Elment- suttogta Liam.
-De megcsókolt. Láttad? Láttátok? Nem, nem hiszem el. Az nem lehetett az utolsó csókunk egyszerűen képtelenség.- értetlenül ráztam a fejem- ébredj fel kérlek- nyomtam egy puszit Zoe arcára hátha segít, de nem. Elvesztettem őt örökre.
Külső megfigyelő:
Az elkövetkező percekben, órákban öt elkeseredett fiú szipogása töltötte be a tisztás csendjét. Mind elvesztettek egy fontos személyt, aki soha többé nem tér vissza. Louis a lány kezét szorongatta beszélt hozzá, hátha hirtelen felébred és újra boldogok lehetnek. Zoe azonban már fentről figyelte a srácokat. Szomorú mosoly ült az arcán, mert az elmúlt pillanatokban visszakapta az emlékeit. Melegséggel töltötte el, mikor visszagondolt az első együtt töltött éjszakára Louisal, vagy arra a sok kis kalandra Harryvel. Három év történései tértek vissza az emlékezetébe. Odaakart menni hozzájuk, elakarta mondani, hogy jól van, nincs semmi baja, de egy láthatatlan pajzs visszatartotta. Pedig Ő most nagyonis boldog volt. Nem érzett fájdalmat, lelkében béke honolt, ajkán pedig még ott égtek élete utolsó csókjának nyomai. Hirtelen erős fény vakította őt el. Tudta, hogy át kell kelnie, pedig még annyira maradt volna. Vigyázni akar a szeretteire, hogy legalább így velük legyen. Odafordult a hatalmas fényesség felé és megrázta a fejét jelezve, hogy marad. De egy láthatatlan erő befelé kezdte húzni. Hiába ellenkezett, csapkodott nem ment vele semmire. Ő már nem szerves része ennek a világnak,még szellemként sem.Pedig sok elkóborolt lelket látott ott azon a helyen. Ő miért nem lehet egy közülük? Hisz még annyi befejezetlen ügye maradt. Szemeiből könnycseppek szabadultak ki, melyek a földre érve esőcseppeké változtak. Louis tudta, hogy ez minek a jele, hogy már nem kaphatja vissza élete értelmét. Ott abban a pillanatban meghasadt a szíve. Soha nem hitte volna, hogy ennek a szerelemnek egyszer ilyen tragikus módon vége szakad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése