26. fejezet- Lesz ez jobb is

Sziasztok! Igen visszatértem egy rövidke fejezet erejéig:) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog!

Puszi:Liza

Másnap reggel már a repülőn ültünk és hazafelé tartottunk. Harry és Louis idegesen beszélgettek valamiről, amiből egy árva szót sem értettem. Folyton egy nyaklánc került szóba és egymást hibáztatták azért, mert nem emlékszem rájuk. Ez olyan furcsa. Ha tényleg úgy van, ahogy azt ők mondják hatalmas szerepet játszhattak az életemben így gát lehetetlen, hogy csak úgy elfelejtsem őket.
Elővettem a telefonom. Egy halom közös képünk volt, de még rajtuk kívül 3 idegen srác is fel-fel villant néhány fotón. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, de hősiesen visszafojtottam kitörni készülő könnyeimet. Előszedtem a fülhallgatómat és átböngésztem a listámat. One direction, One diection, One direction....kik ezek? Odafordítottam Harry felé a telefont és megkérdeztem, hogy ismeri-e őket. Vett egy mély lélegzetet és csak megrázta a fejét.
-Csak hallgasd meg őket- fogta meg a kezem Louis-vagy tudod mit, mi is énekelhetünk neked- böködte oldalba haverját.
És akkor rázendítettek egy dallamra, mely megremegtette testem és lelkem. A szavak őszintesége melyek elhagyták ajkaikat miközben angyali hangjuk betöltötte az egész repülőgépet egyszerűen gyönyörű volt.
-Moments in time....- énekelték el az utolsó sort.
Ez a dal annyira más volt. Tudom, hogy valami, valahol nem is olyan mélyen összetört bennem, de egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mi az. A fiúk arcáról szomorúság tükröződött le, melynek valószínűleg n vagyok az okozója.
-Ööö, köszönöm- mosolyogtam rájuk- akkor izé, én nem is zavarok tovább, csak ezt akartam tudni.
Befordultam az ablak felé és csak engedtem a zenémet a fülhallgatóból. Fejemet a kemény, hideg ablaknak nyomtam, ezzel enyhítve a migrénemet. Esküszöm, ez az egész olyan, mintha egy latin szappanoperában lennék. Elfelejtettem az állítólagos életem szerelmét, valamint a legjobb barátomat, ezen kívül az elmúlt pár évből sok minden nem egészen tiszta.
 És akkor jött a One Direction. Megismertem a két hangot. Lassan ránéztem először Harry-re majd Louis-ra.
-Ti? Ti? Ők? Ti vagytok ők?- mutogattam erősen a telefonomra- de ti híresek vagytok!
Csak vállat vontak és mintha mi sem történt volna hátradőltek az ülésükben. Ezt nem hiszem el! Most vagy ennyire hasonlít a hangjuk, vagy ők tényleg hatalmas tinisztárok. Nem az nem lehet. Inkább lehunytam a szemeimet és kiűztem a fejemből minden káros gondolatot.
Pár óra múlva már otthon ültem az ágyam szélén és a kis Sebastiannal a karjaimban. Épp egy altatódalt énekeltem mikor anyu rám nyitotta az ajtót.
-Minden rendben? Feldúltnak látszol- suttogta és közben leült mellém.
Bólintottam egyet és közben óvatosan letettem a békésen szunyókáló unokaöcsémet az ágyra.
-Harry és Louis miért nem jöttek be?- kérdezősködött tovább.
-Nem tudom, biztos siettek- vontam vállat.
-Csak nem szakítottatok?- fogta meg a kezem aggódva-nekem bármit elmondhatsz.
-Anyu, nincs semmi gond. Csak egy kicsit veszekedtünk ennyi az egész, nem nagy ügy- hazudtam, hisz mit gondolna rólam ha azt mondanám, hogy elfelejtettem a legjobb barátom és ,,életem szerelmét''?
-Értem. Akkor hát beszéljétek meg és ennyi- mosolygott rám.
Még ha ilyen egyszerű is lenne. Egy egyszerű kis vita nem viselne meg ennyire, de most fogalmam sincs, hogy mit tegyek

***

Ahogy teltek a napok, hetek úgy töltöttem egyre több időt 5 fiú társaságában. Az emlékeim nem tértek vissza, hiába próbálkoztunk bármivel is. Naponta többször is visszanéztük a képeket, zenéket hallgattunk, történeteket meséltek, de semmi egyszerűen ott ahol sötétség volt sötétség is maradt. Anyu aggodalma azzal kapcsolatban, hogy szakítottam Louis-al csökkent miután látta, hogy igenis jól elvagyunk, de csak mint két jó barát.Persze a szüleim ezt nem így tudják.
Egyik nap szokás szerint a fiúk lakásán voltunk, mikor Louis rontott be a nappaliba felettébb idegesen.
-Hírek Lenaról!- kiabálta, majd gyors sebességgel felrohant a lépcsőn és nekem dobta a kabátom- mindenki öltözni! MOST!
Mindenki felállt és lázasan készülődni kezdett.
-Visszaszerzem az emlékeid- suttogta Louis a fülembe majd egy puszit nyomott az arcomra- Harry a karókat!
Negyed óra múlva már az autóban ültünk és egy kis külvárosi bár felé hajtottunk. A szívem a torkomban dobogott. Mi lesz most?